R Ó Z S Á K
A rózsák története csaknem egy idõs az emberi civilizációval. Telt virágú fajtáik az ókori egyiptomi, majd görög és római kertekben éppúgy ott voltak, mint a kínai palota-, vagy az indiai maharadzsakertekben.
Késõbb, a középkorban, Mohamed kedvenc virágjából rózsaolajat pároltak a törökök, bolgárok. Franciaországban rózsapomádét készítettek, rózsafûzért morzsolgattak a jámbor szerzetesek. Angliában a "Rózsák háborújá-"-t vívta a York és Lancester család, s a tömör boltíveket összefogó rózsamotívum alatt /sub rosa/ folytak a szabadkõmüvesek titkos tanácskozásai. Míg a Távol-Kelet szubtrópusi-trópusi területein a folytonos növekedésû, folyton virágzó örökzöld fajok /Rosa chinensis, R. odorata/, a Közel-Keleten, késõbb pedig Európában az edzettebb, lombhullató, egyszer, de igen gazdagon virágzó, erõsen illatos fajok /Rosa alba, R. foetida, R. damascena, R. centifolia/ telt virágú fajtái terjedtek el. Az utóbbiak leszármazottjait régi temetõkben, falusi kertekben ma is felleljük. Sarjakkal terjednek, így könnyen elszaporíthatók. Edzettségük a vadrózsákéval vetekszik. A faiskolák néha még forgalomba hozzák õket a parkrózsák csoportjában. A mai nemes rózsákban ötvözõdik a távol-keleti rózsák folytonos virágzása a régi európai fajták gazdag virágdíszével és széles színskálájával. A trópusi szülõktõl jó adag fagyérzékenységet is örököltek. Télire ezért takarni kell õket, hogy legalább az alsó rügyeik épek maradjanak. Takarásra a legjobb anyag a föld, amely nemcsak a fagytól, hanem a befülledéstõl is védi. Legjobb a föld alá hajtani ezért a magas törzsre oltott rózsafácskák koronáját is. Ha erre nincs mód, papírzacskót húzzunk a koronára, és azt forgáccsal vagy szalmával tömjük ki. Semmiképpen se alkalmazzunk fóliát, mert alatta nagy a hõingadozás, magas a páratartalom, befülled a bokor.
|