Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mesék Mikulásról

2011.12.06

Orgoványi Anikó: 

Mese a Zöldmikulásról

 

1228129679.jpg

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ősz szakállú télapó, aki minden télen meglátogatta a gyerekeket. Egyik alkalommal épphogy felpakolta ajándékokkal teli puttonyát a szánjára, befogta a rénszarvasait, s már indulni készült, mikor egy vékony hangocska megszólalt a feje fölül. Kismókus volt az, aki az öreg diófa odújában lakott családjával.
     – Kedves Télapó, te csak az embergyerekeknek viszel ajándékot? Hozzánk mikor látogatsz el? Mi is jók vagyunk. Testvéreimmel sokat segítettünk az anyukánknak a téli elemózsia begyűjtésében!
     Télapó hümmögött valamit a bajusza alatt, majd elindult az ajándékozó körútjára. A Kerekerdő útelágazásánál lelassított a szánjával, és ekkor újabb hangokra lett figyelmes. Az erdő öreg fái súgtak-búgtak körülötte.
     – Nézzétek itt megy télapó, hogy megajándékozza az embergyerekeket. Bezzeg a mi csemetéinkre senki se gondol!
     – Kedves Télapó, én is jó voltam – szólalt meg egy kis facsemete – tisztítottam a levegőt, és madárfészket ringattam. Öt kis fiókát nevelt fel madármama az ágaim közt.
     Télapó töprengve simította végig hosszú szakállát, majd megrántotta a kantárszárat és rénszarvasai továbbröpítették szánját. Egy tó partján vezetett el az útja, amikor ismét hangokat hallott. A tó sóhajtott mellette.
     – Ó, kedves, jó Télapó, hogy örülhetnek az embergyerekek, amikor megleped őket a finomságokkal és megdicséred őket jó cselekedeteikért. Bárcsak az én kis cseppem is megdicsérné valaki, hiszen olyan áldott, jó lélek a szentem. – Azzal egy kis hópihe szállt a Télapó orrára és így szólt hozzá:
     – A nyáron esőcsepp képében szomját oltottam egy fűszálnak. Nélkülem elszáradt volna szegény.
     Télapó gondterhelten vakarta meg a feje búbját, de továbbhajtott, hiszen sok ezernyi gyermek várta őt szerte a világon. Nem késlekedhetett.
     Hanem, amikor dolga végeztével hazatért, maga elé hívatta fiát, Mikit, aki mindig az erdőt járta, a patak csörgedezését hallgatta, és a réten hanyatt fekve bámulta a felhőket. Ezért aztán Zöld Mikulásnak is becézték.
     – Kedves fiam – mondta neki Télapó – utam során megszólítottak a növények, állatok és más teremtmények, hogy az ő gyermekeik is megérdemelnék a jutalmat, de én már nem győzöm a sok munkát. Te még fiatal vagy, alig múltál 527 éves, téged bízlak meg ezzel a feladattal.
     – Kedves Apámuram, boldoggá tettél ezzel a kéréssel, hiszen tudod, mennyire szívemen viselem természet sorsát.
     – Egy baj van csak, fiam. A természet gyermekei többen vannak, ahány csillag van az égen. Hogy tudod ezeket mind meglátogatni?
     – Egyet se búsuljon édesapám, a zöldszíves gyerekek biztosan segítségemre lesznek szerte a világon. Velük együtt örömet szerezhetünk minden apróságnak.
 
     Így is lett, és azóta a zöldszíves gyerekek segítenek a Zöld Mikulásnak az örömszerzésben. Madárkarácsonyt rendeznek, facsemetéket ültetnek, örökbe fogadják a patakot.
 
     Zöld Mikulás pedig jótevője lett a természet kicsinyeinek: kis mókusnak, ebihalnak, palántának, gyenge sarjnak, esőcseppnek és szellőnek, szikrának és homokszemnek.  
Bármerre jár, mindenütt zöldszíves gyerekek segítik munkáját. Holnap legyen a ti vendégetek!

 

 

Zelk Zoltán: Mikulás bácsi csizmája

A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos bácsi haladt lefelé. Az út szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:
     – Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!
     Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
     Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.
     Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.
     S míg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.
     – Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.
     S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő a cipőből, hogy az asztalt is telerakhatta volna vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:
     – Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…
     De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint egy álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában.  Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.

 

Bartócz Ilona: Jön a Mikulás

Azon a télen korán leesett a hó. A Nyuszi elgondolkozva ballagott az erdőszélen, a kopasz bokrok mentén, és éppen arra gondolt, hogy egy csöppet sem szereti a havat. A hó alól olyan nehéz kikaparni az ennivalót, elbújni is alig-alig lehet, márpedig egy Nyuszi életében gyakran előfordul, hogy rejtőzködnie kell.      
     A hó világos volt, a Nyuszi gondolatai meg sötétek. Egyszercsak zajt hallott, megállt, hegyezte a két tapsifülét. Mi ez a zaj? Valami pattog... Beleszimatolt a levegőbe: füstöt érzett. Egy kicsit félt a Nyuszi, de kíváncsisága legyőzte a félelmet, s indult arrafelé, ahonnan a zajt hallotta. Egy vén tölgyfa alá ért. A tölgyfa alatt Barna Mackó szorgoskodott, tüzet rakott éppen, pattogtak a tűzre rakott száraz gallyak, vékony kis füstcsík szállt a magasba.
     – Jó napot, Barna Mackó! - köszönt a Nyuszi. – Látom, tüzet raksz. Minek az a tűz?
     – Jó napot, Nyuszi! Hogy minek a tűz? Ma este jön a Mikulás,  remélem, ajándékot is hoz majd. Lehet, hogy fázni fog a lába, gondoltam, hadd melegítse meg a tűznél... És ha már ég a tűz, főzök neki egy kis levest. Mondd csak, nem adnál a Mikulás-levesbe egy-két káposztalevélkét?
     – Szíves örömest – mondta a Nyuszi –, hazaszaladok érte!
   Ugrott a Nyuszi, futott a káposztalevélért. Mire visszatért a tölgyfa alá, fényesen égett a tűz, és Barna Mackó mellett Mókus ugrándozott.
     – Én makkocskát hoztam a Mikulás-levesbe! – kiáltotta, mikor meglátta Nyuszit. – Nagyon finom lesz ez a leves!
     – Magam is úgy gondolom - mondta a Nyuszi, és beledobta a káposztaleveleket a csuporba, melyet Barna Mackó a tűz fölé akasztott.
     – Szóljunk az Őzikének is! Mókus, ugrándozz el Őzikéért!
     Mókus fürgén pattant, ugrott egyik ágról a másikra, és hamarosan visszatért Őzikével.
     – Illatos füvecskét hoztam a Mikulás-levesbe! – mondta Őzike. – A Kisróka még nincs itt?
     – A Kisróka semmit sem tud hozni a Mikulás-leveshez – morgott Nyuszi. – Ne is hívjuk ide!
     – De bizony idehívjuk! – mordult föl Barna Mackó. – Idehívunk mindenkit az erdőből is, a mezőről is, akár tud hozni valamit a Mikulás-levesbe, akár nem! Meghívjuk Kisrókát, Mezei Egeret, Kisfarkast,  Kismadarat; bízd csak rám, Nyuszi, tudom én, hogy a Mikulás még a meleg  levesnél is jobban szereti, ha együtt várunk rá itt a tűz körül!
    Nyuszi megbillentette a bal fülét:
    – Ahogy akarod, Barna Mackó! Te raktad a tüzet, te kavarod a levest, te hívd meg a vendégeket is.
   Az erdei apróságok hamarosan mind megérkeztek: Egérke búzát hozott a Mikulás-levesbe, Kismadár fenyőmagot, Kisróka és Kisfarkas meg sok-sok száraz gallyat gyűjtött, hogy minél fényesebben égjen a tűz.
   És a fényes tűz körül ülve akkor este együtt várták a Mikulást.

 

Hárs László: Az egyetlen ajándék

 

Nem meséltem semmit magam, magamnak, magamról úgy, ahogy szokta, mert azt vártam, hogy egészen beesteledjen, és Télapó becsöngessen az ajándékommal.
     - Ugye, anyu, nekem a Télapó hozza az ajándékot?
     - Ő, ő, persze hogy ő – bólogatott anyu.
     - Mindenkinek, Bucikám – erősítette meg anyu, és gyanakvó pillantást vetett rám.  Nem értette, hogy mit akarok ezzel a faggatózással.
     - És mondd, anyu, őneki ki ad ajándékot?

     - Őneki? - értetlenkedett anyu. - Kinek, Bucikám?
     - Hát őneki. Télapónak.
     Anyu először elképedt.  Aztán gondolkodóba esett.
     - Hát... úgy gondolom – töprengett magában -, úgy gondolom... erre egyes-egyedül ő maga tud felelni.  Ha ugyan tud.
     Ekkor elhatároztam, hogy odamesélem hozzá magamat.  És megkérdezem tőle ott a valaholban.  És amint elhatároztam, máris mesélni kezdtem.  Magam.  Magamnak.  Magamról.
     Én pedig hol voltam, hol nem voltam, máris a kerek erdőben voltam.
     A gyönyörűségesen csodálatos ezüstfehér kerek erdőben.  Ezért hát hol voltam, hol nem voltam, ott maradtam, ahol voltam, és keresni kezdtem Télapót.  Keresés közben még kiáltottam is:
     - Hol vagy, Télapó?  Hol vagy...
     - Itt vagyok – mondta egyszer csak egy olyan igazi télapós hang, kedves is, meg dörmögős is, lágy is, meg egy kicsit reszelős is. - Pontosan itt vagyok.
     S csakugyan!  Hol volt, hol nem volt, pontosan ott volt.
     Türelmetlenül topogott a hóban, megrezdült a szakálla, a jégcsapok csilingeltek, ezüstös jégpor-hópor szitált belőle.  Ekkor megkérdeztem:
     - Mondd, Télapó, mindenkinek Te hozol ajándékot?
     - Mindenkinek hát.  Ez tudnivaló.
     - Tudom is – mondtam. - Csak tőled magadtól akartam hallani.  Hogy utána megkérdezhessem: mondd, kedves Télapó, neked ki ad ajándékot?
     - Nekem, azt kérded, Buci, hogy nekem? - csodálkozott.
     - Igen, neked.  Tudni szeretném.  Ez nagyon fontos.
     - Buci királyfi – suttogta halkan, meghatottan, és megsimogatta a fejemet -, tudd meg, hogy tőlem ezt még soha senki nem kérdezte meg.  Te vagy az első.  A legelső.
    Szipogni kezdett, mire megkérdeztem tőle, hogy náthás-e.  De azt felelte, méghozzá nagyon náthás hangon:
     - Deb vagyok dáthás, csak beghatódtab.
     - Szegény jó Télapó – mondtam -, igazán sajnállak, hogy te mindig csak adsz, és sohase kapsz.
     - Azért ne sajnálj! - mosolyodott el Télapó. - És ne is búsulj – mondta, mert látta, hogy egészen nekibúsultam magam a saját mesémen. - Mert igaz ugyan, hogy én mindig csak adok, de ajándékot adni jó.
     - De kapni is jó ám – világosítottam fel.
     - Tudod, mit kapsz tőlem, Télapó?  Persze hogy nem tudod, de én elárulom.  Van nekem egy Télapó-igézőm.  Azt adom neked.  Kell?
     - Az kell csak igazán! - ujjongott Télapó.  - Itt van nálad?  A zsebedben?
     - Nem, a fejemben – mondtam.  És most neked adom.

m34.gifKarácsonykor hull a hó,
hóban topog Télapó.
Nem látható-hallható,
zajtalan jár télapó.
Szakálla fagy, bajsza dér,
az üstöke zúzmara,
otthonunkba ő betér,
de nem marad ott soha.
Ajándékot ad nekem,
és elsuhan nesztelen.
Édes-kedves Télapó,
ajándékot adni jó.

     - És ez igazán az enyém?  Egyedül az enyém? - kérdezte boldogan Télapó.  Én intettem, hogy igazán, mire hálálkodni kezdett:
     - Köszönöm, Bucikám, ez a legszebb ajándék, amit életemben kaptam.  Igaz, az egyetlen is.  Köszönöm az egyetlen ajándékot.  Ígérem, vigyázni fogok rá, mint a szemem fényére.  Gyönyörű ajándék...  Látod, már megint szipogok – mondta szemrehányóan -, mert már megint meghatódtam.  De lehet, hogy csak nátha.  Mindenesetre most már sietek.  És te is siess haza, Buci királyfi, nehogy lekéssed a velem való otthoni találkozást.

 


 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.