Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Reggel

2009.05.30

A lélek és a test kapcsolata

 

Egyik a másik nélkül nem létezik, ha valamelyiknél nincsenek rendben a dolgok, akkor sajnos a másik sem lehet jól. Ehhez a tapasztalat hozzászoktat minket, hiszen biztosan mindenki tapasztalta ennek következményeit.

Feltenném a kérdést, hogy mindenki elégedett magával illetve maga körül mindennel?

Most azért talán lehet, hogy nem tudjuk egyből rábökni a választ, mert nem is lehet, jól végiggondolva rájövünk, hogy vannak életünkben hiányosságok, amik kihatnak a környezetünkre. Ez a dolog nem korfüggő, legyünk akár tinik, anyák, idősek, egyedülállók, házasságban élők minden területen találkozhatunk lelki eredetű gondokkal.

Egyes tininek is lehetnek gondjai, ahogy egy családfőnek is. Ami ebben az érdekes, hogy lelki problémáink kihatnak a testünkre, a környezetünkre, sokszor átveszik az uralmat és néha bizony képesek vagyunk furcsán viselkedni.
Velem sokszor volt olyan, hogyha lelkileg nem volt meg az egyensúly, akkor hajlamos voltam rá, hogy a környezetemen töltöttem ki a dühömet.Most lehetne mondani, hogy volt ennek valami értelme, de jól tudom, hogy nincs, sajnos így vagyunk összerakva. Sajnos nagyon stresszes életet élünk, a munka, a suli, az élet okozta akadályok sokszor rajtunk csattannak és kihatnak a jövőnkre.

Egy hosszú párkapcsolat amikor véget ér, de az érzelmek még megvannak,akkor képes befordítani a saját kis belső világunkba. Nem hallgatunk senkire, elvagyunk magunkkal. Ilyenkor nem csak lelkileg visel meg minket a "csapás", hanem testileg is, elhanyagoljuk magunkat, nem foglalkozunk semmivel.
Nagyon fontos az, hogy észben tartsuk, hogyha mi nem vagyunk elégedettek magunkkal, akkor a környezet sem fog minket annak látni. Kicsit mosolyogni kell, az nagyon sok mindenre képes. Nekünk is milyen jól esik, ha az utcán valaki jó kedvű és mosolyog:)
Az egész napunk pozitívan indul. Ha jó kedvvel ébredünk, akkor garantált, hogy nem fog tudni senki kihozni a sodrunkból.
De ehhez bizony el kell fogadnunk magunkat úgy, ahogy vagyunk. Nincs az az ember, aki kevesebb a másiknál? Ki mondja meg, hogy ki mennyit ér? Amennyinek érzi magát.

Ha te elégedett vagy magaddal, mindenki az lesz Veled!

Törekedj a harmóniára!



 
 

 Mikor keltél fel ma reggel?

Unod
már, hogy minden reggel munkába rohansz, vagy épp akkor fekszel le,
amikor mások felkelnek, és a családoddal már csak levelezel? Akkor
gondolj arra, hogy hány tízezer ember pihenhet, sétálgathat egész nap!
-de miért??? Mert nincs munkája, keresete!!! Ha meg akarsz élni,
muszáj robotolni. Próbálj jókedvűen hozzáállni, a fizetség így is, úgy
is ugyanannyi. Az idegeidnek viszont nem mindegy.

NYUGODT, BÉKÉS NAPOT KÍVÁNOK SOK SZERETETTEL!

 

Látod, eljött ismét egy reggel.
Tegnap még bal lábbal ébredtél fel,
csapkodtál, ajtót, csészét, ablakot.
Felkönyököltem. Mellkasom, karom bőre
lúdbőrzött a hajnali rózsaszínes fényben
s az álom illatát kitúrta a reggel.
Téged néztelek. Kis szobánk
eleső zugában összecsömbölyödve a fotelbe
ittad teád s szívtad mindennapi cigid.
Jobb válladról a pánt leomlott karodra
s téged mindez nem érdekelt. Mosolyogtam.
 Cigaretta füstbe burkolt alakod felitta a reggel,
s éreztem, hogy lassan, vontatottan
csak most ébredek fel,
a hideg miatt mellbimbód kemény lett s
lúdbőrős lábaddal a karjaid alatt
bámultad a kinti tömeget. Kerested önmagad.
Én meg tovább bámultalak téged. Álmomat
loptad el és én örültem neki. Még akkor
is ott ültél, mikor zuhanyzás után vizes fejjel
leültem kávémmal a földre a gép elé.
Nem néztél rám. Nem akartál észrevenni,
nem léteztem számodra, de azért, persze, utáltál,
nagyon. Nem értettem, de talán rendben van ez így.
Öleltelek volna, csak mondom,  csókoltalak
volna, nagyon, nagyon. De láthatatlanul hiába az egész.
Ültem, s a képernyő mögül lestem minden párás
mozdulatod. Aztán fölöltöztél, szó nélkül, bepakoltál,
szó nélkül és elmentél. Utánad csend s immár a reggel
aranyló sugarai. Szeretlek, te bolond- mondtam halkan,
de a falak hangtalanul beitták az egészet.
Aztán munka, könyvek, vásárlók és elszórt mosolyok
közben agyam körülötted forog, kering, korog,
mint egy szerelemre éhes gyomor. Úgy megölelnélek.
Játék a szavakkal, és ez itt Hawkins, ezt megéri olvasni,
itt meg Yancey mond érdekes dolgokat gyönyörről, szerelemről
fájdalomról. Talán az életről. Hogy? Igen, le van árazva.
Ma nem ettem semmit. Nem csak agyamban, a számban,
a nyelőcsövemben, a gyomromban is te jársz.
Semmi hír felőled. Már elképzeltem: én hazamegyek,
s te vársz, összepakolva. Pá, édes- mondod, cupp a homlokomra,
vagy az arcomra. Vagy épp semmi cupp.
Vagy már el is mentél. S én mosolygok, mert
sírni minek, ugye. Félek. Nem félek. Félek.
S így telt el a napom. Aztán hirtelen sötét lett
s te ott állsz, a hidegben, vársz engem, hallgatagon,
látszik rajtad, nagyon.  Reszketsz a hidegtől meg mástól,
mióta-kérdezem s te azt diderged: másfél órája tán.
Zsebembe dugod a kezed s megcsókolsz
lehunyt szemmel, aztán boldogan ballagunk hallgatagon.
Forralt bor. Meghívlak. Te nyeled a nedűt,
s én nyelem a lényed, arcod pirosságát.
Mindketten majdnem megtikkadunk bele.
Mesélsz. Hogy nem így, meg másképp, s talán jó volna,
ha... figyelek, bólogatok sűrűn, boldogan.
Hát szeretsz még. Boldog vagyok. Nagyon.
Nem merek közbeszólni, nehogy összetörjél s én
felébredjek, hogy ez így is lehetett volna, de...
Boldog vagyok. Azt hiszem, már említettem.
Átülsz az ölembe és megcsókolsz. Nem csókol-
lak vissza. Ijedten eltávolodsz, rettegve nézel, hogy
most mi van, akkor most-csak nem? Mosoly
a szám szélén előbuggyan, felnevetek s csókollak,
sokszor és nagyon, és sűrűn és nem érdekel semmi.
Szeretkezés közben a fülembe súgod:
bocsánat és megbocsátlak. Mámor a hangod
s szavaid balzsam a napra. Mindegy már
minden, nincs múlt, csak jelen. Itt. Most.

Látod, eljött ismét egy reggel. Egy másik közös
napunk, mikor gémberedve ébredek fel s mellettem
te vagy. Mosolyogsz és sütöd a tojást, én paprikát
vágok s készítem a teád. Tejjel, ahogy szereted.
Látod: szerelem, ez is, kedves.
Ez az az úgy és ez az a nagyon.

 

Kép

 
  "A szeretetet nem itt tanuljuk a Földön! Hozzuk magunkkal éppúgy, mint a
két lábon állás, a beszéd és a gondolkodás készségét. A külső hatások
révén - neveléssel, utánzással kibomlanak belőlünk. De amíg beszélni
mindenki megtanul, - szeretni ebben a mai sötét világban nem! A szeretet
nyomorékjai maradunk. Ez az ősélményünk egy életen át rejtve marad
bennünk, s ezért éppolyan nyomorékok vagyunk, mintha nem tanultunk volna
meg beszélni, vagy járni, szeretetünk dadog, és bénán araszol a földön.
S ahogy dadogva, és négykézláb érezzük, hogy valahol azért tudnánk mi
beszélni, járni, futni is, - sejtjük azt is, hogy igenis tudunk mi
valahol szeretni -, de ritkán szeretünk, és bennünket is csak néha
szeret valaki. A mai világban ez az ősélményünk sorvadt marad. Csak a
fájdalom hiányát éljük meg. Néha felvillan, ezek életünk felejthetetlen
pillanatai -, s aztán újra elborít a sötétség, amelyben egyébként elég
ügyesen megtanultunk létezni..."

(részlet: Müller Péter - Vidám holtak klubja)

 



 

 

 


 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.