Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kosztolányi Dezső

2011.12.02

  

23421.jpg 

         Kosztolányi Dezső

Kosztolányi Dezső (Szabadka, 1885. márc. 29.Bp., 1936. nov. 3.): költő, író, műfordító, újságíró. A Nyugat első nemzedékének kiemelkedő alakja. Kosztolányi Árpád tanár fia. Tanulmányait szülővárosában kezdte.

1900-tól, ekkor ötödik gimnazista, rendszeresen írt verseket, amelyekből az első a Budapesti Naplóban 1901. okt.-ben látott napvilágot, ezután a helyi lapokban hamarosan újabbak is meg-megjelentek már. 1903–06-ban a bp.-i egy.-en magyar-német szakos bölcsészhallgató. A kezdő írók indulását előmozdító nevezetes Négyesy-szeminárium stítusgyakorlatain ismerkedett meg, majd barátkozott össze Babits Mihállyal, Juhász Gyulával, Oláh Gáborral. Írói pályájához itt kapta az utolsó indítékot, meggyőződött tehetségéről és megszilárdult hivatástudata. A l'art pour l'art hívének vallotta magát, de még pályakezdő korszakában sem vállalta, valósította meg ennek a felfogásnak szélsőséges formáit. 1904 őszétől 1905 tavaszáig Bécsben folytatta egy.-i tanulmányait, a következő tanévben még rendszeresen látogatta az előadásokat, de egyre jobban csökkent a kedve, 1906 őszén ismét beiratkozott az új évre, de ekkor már minden erejét és idejét az írásra fordította, ezért hagyta befejezetlenül elkezdett tanulmányait. Több idegen nyelvet sajátított el, így olaszul, franciául, németül, angolul és spanyolul beszélt. A Nyugatnak megindulásától egyik vezető munkatársa.

1910-ben ismerte meg Harmos Ilona színésznőt, akit 1913-ban feleségül vett. Az I. világháború pusztításai és oktalan véráldozatai megrázták. A forradalmat örömmel üdvözölte, a Vörösmarty Ak. tagja lett. Az ellenforradalom győzelme után rövid ideig az Új Nemzedék munkatársa, annak a Pardon rovatnak a szerkesztője, amely sűrűn támadta a levert proletárdiktatúra közéleti szereplőit, majd a Pesti Hírlapnál folytatta tevékenységét. A Petőfi Társaság tagja lett, de csakhamar kilépett innen. A 20-as években egyre-másra jelentek meg verseskötetei, elbeszélésgyűjteményei és regényei. Itthon és külföldön egyaránt elismerték: A véres költő c. regényét az MTA Péczely-díjjal jutalmazta, Thomas Mann megkülönböztetett figyelemmel és barátsággal érdeklődött iránta. József Attilát szeretettel segítette és támogatta, ellenben Ady líráját élesen támadta (A Toll, 1929). Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak (1928), a La Fontaine Társaság társelnöke, a magyar. PEN Club első elnöke (1930). Munkásságában a 20-as évek végétől haláláig a rövid prózai műfajok és a líra foglalták el a központi helyet. A 30-as évek elején rákbetegség támadta meg, felváltva kezelték hazai intézetekben és Stockholmban, megmenteni nem lehetett. Írói és újságírói tevékenységét élete utolsó hónapjától eltekintve – mindvégig folytatta.

A m. nyelv fennmaradásáért és tisztaságáért szenvedélyesen harcolt cikkeiben. Műfordításaival Shakespeare, Oscar Wilde, a modern Ny-európai költészet megismertetésére törekedett. Édes Anna, Pacsirta, Aranysárkány c. regényeit filmre vitték. Verseit, elbeszéléseit és regényeit több idegen nyelvre fordították. – F. m. Versek: A szegény kisgyermek panaszai (Bp., 1910); Őszi koncert. Kártya (Bp., 1911); Mágia (Békéscsaba, 1912); Mák (Békéscsaba, 1916); Kenyér és bor (Békéscsaba, 1920); A bús férfi panaszai (Bp., 1924); Meztelenül (Bp., 1928); Szeptemberi áhítat (Bp., 1939); K. D. Válogatott versei (sajtó alá rendezte Vas István, Bp., 1954);

kosztocsalad.jpg


 
Babits Mihályéknál Esztergomban, 1935-ben

(A felső sorban: Szabó Lőrincék és Babits Mihály,

lent ülnek: Kosztoláni Dezsőné, Gellért Oszkár és Kosztolányi Dezső)

babits_juhaszgy_kosztolanyid.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Néhány vers, gondolat az irodalmártól

 

Hajnali dal

Aranyos szárnyon repül a hajnal
ragyogó bárddal űzve az éjet...
...Tűnnek a rémek, messzire, halkan...
Itt van a hajnal! Itt van az élet!

Lobogó lángként száll a szerelmem,
ifju szivemben rémeket éget...
Égi gyönyörtől reszket az ajkam...
Itt van a hajnal! Itt van az élet!

 

 „Szeretem a temetőket. Egyszerűen és közönségesen szeretem a színeit,

az őszi sárgáját, a haragoszöld tónusait, a csendjét…

kezemben egy becsukott könyvvel sétálok és csodálkozom,

milyen csendesek egyszerre a lármás emberek,

hogy hangzik ki beszédünk a csendbe és az örökkévalóságba.”           

                                                                     

kosztolanyid.jpg

 

(Epilógus)

Oh, jöjj ki, lányka, gyakran,
     S sírom felett
Susogd ezt az egyet:
     "Szerettelek!"

Szakíts őszi rózsát,
     Mint egykoron,
Csókold meg a virágot...
     Haló porom...

Arcodra könny peregjen
     Holt szívedér'...
Ki mint az őszi rózsa,
     Fehér... Fehér...

1901                           

 

 

 

 

A temetőben

 Alkonybibor; sötétlő cipruságon
a nyugvó nap mosolygó fénye reszket...
Valaki jön, mély gyászban, haloványon,
és néz, csak néz, néz egy ledőlt keresztet.

...Sötét az éj, csupán a hold világit,
csalogány szól a bokrok rejtekében...
Éjfélt ütött. - Susogás, - jő a másik...
S átöleli halványan, hófehéren...

 

Ó el ne ítéld...

Ó el ne ítéld azt, ki élte végén
sötét szemekkel, búsan áll eléd,
és tétovázó kézzel eltakarja
ledőlt világát, hitvány szégyenét.

Az ő szívében is volt fényes oltár,
mely egykoron szent lánggal volt tele:
nézz a szemébe mélyen, résztvevően,
s a hűlt hamun együtt zokogj vele!

De hogyha lelsz olyat, ki csak hivalgott,
kinek világa meddő volt s kopár,
ki sose küzdött és sosem bukott el,
kié sosem volt az ürömpohár,

ki a szemét nem is gyújtotta lángra,
s nem látta hunyni hűlt zsarátnokát:
nézz jéghideg tekintettel szemébe,
emeld fel a főd - büszkén menj tovább!

1904

 

Szerenád

A kormos égből lágy fehérség
szitálja le üres porát.
Didergve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégsem hallható,
mert zsongva, súgva, és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem, zordon árnyat
egy hófehér, szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mit angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul,
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csendes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!

1905

Az alkonyathoz

Szivem szivéből szól a dal
S remegve a homályba hal.
Beléd te pompás, bús borongás,
Mely tört szivünknek álmot ad:
Elérhetetlen, röpke szellem
     Ó alkonyat!

Lassan teríted szerteszét
Az éj szagos, kék szőnyegét
S könnyezve véded a kiégett
Fáradt, beteg virágokat.
Te lengve tűnő, jószivű nő
     Ó alkonyat!

Lábujjhegyen jössz s vérezőn
Járkálsz a harmatos mezőn
S sötét hajadban olthatatlan
Lobban fel a fény újolag
S hull, hull a szikra árnyaidra
     Ó alkonyat!

Halkan kopogsz az ablakon
S kérded, miért nem alhatom.
S én felzokogva fátyolodba
Rejtem könnyázott arcomat
S füledbe súgom, hogy mi bú nyom
     Ó alkonyat!

Átfogsz karoddal csendesen
Lecsókolod égő szemem
Éjszínű fátylad csendbe rám csap
S a szenvedésem ellohad.
S csókol, ölelget enyhe csended
     Ó alkonyat!

1905

A régi dalokból

1

Nem a hiú világ a boldog,
a fény, a pompa csak lepel,
hogy abba régi, ősi rongyát,
koldus-nyomorát rejtse el.

A szenvedők szerelme boldog,
ha kéz a lázas kézhez ér,
s két száműzött egymásra dőlve
szerelmet ad szerelemér'.

2

Mint szélben a futó katáng,
bolyongtam árván, téveteg.
És akkor mondta meg nekem:
ne sírjak, mert szeret, szeret!

A rengetegbe törteték,
s belé zokogtam a neved,
ujjongva zúgtak fák, galyak:
ne sírj szegény, szeret, szeret!

És átkaroltam a mezőt,
hullajtva forró könnyeket,
s szóltam: kövek, kemény kövek,
tudjátok-e, szeret, szeret!

Lázas szivemre ölelém
a reszkető természetet,
s azt súgta fű, fa, föld, virág:
ne sírj, ne sírj, szeret, szeret!

3

Minden nap egy-egy édes álom
nyom nélkül elhal, elenyész,
E röpke élet más se nékünk,
mint egy örök, nagy temetés.

Ábrándjainknak lombja hullong,
és lassudan mind sírba tér.
Míg, mint kopár fa áll szivünk, és
befújja ágait a dér...

1905

Ne hidd, hogy...

Ne hidd, hogy a világ ma boldog,
mert a piacon pár nevet.
Sötétbe bújnak a borongók,
és ott keresnek menhelyet.

A szenvedők sötéten érzik,
nem ez a föld az ő helyük.
Mély árnyba vérzik a kevély szív,
csak az üres forg mindenütt.

Fölszínen ágál a silányság,
ágyára dől a bús maga,
eloltja csendesen a lámpát,
s rádől sötétlő bánata...

1905



 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.