Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 



 

IRODALOM
 
Írók, költõk, mûfordítók, szerkesztõk
Irodalmi jellegû honlapok
Irodalomtudósok, nyelvészek
Pályázatfigyelõ, NKÖM, NKA, Soros
Könyvtárosok, levéltárosok, bibliográfusok
Könyvtárak, levéltárak
Kritikusok, esztéták
Antikváriumok
Újságírók, publicisták
Könyvkiadók, könyv- és lapterjesztõk
Az irodalmi élet kitüntetettjei
Az irodalmi képzés intézményei
Szervezetek, egyesületek
Alapítványok az irodalomért
Irodalmi és kulturális folyóiratok
Érdekképviseleti szervek
 

 

 R. M. Rilke

Levelek egy ifjú költőhöz (Bp. 1961. 27.o.)

Szeretet ember és ember közt: ez talán a legnehezebb feladatunk, a végső, legnagyobb próbatétel, vizsga, munka, amelyre minden más munka csak előkészület.
Ezért nem képesek a fiatalok, akik mindenben kezdők, a szerelemre sem: meg kell tanulniuk. Tanulniuk kell egész lényükből, teljes erejükből, magányos, szorongó, torkukban dobogó szívükre figyelve.
A tanulóidő azonban mindig hosszú, lezárt időszakasz, és így szeretni - az messzire és mélyen az életbe nyúló magányt, fokozottabb és elmélyültebb egyedüllétet jelent arra nézve aki szeret. A szerelem eleinte egyáltalán nem feloldódás, odaadás és mással való egyesülés (mert miféle egyesülésre lenne képes, aki még tisztázatlan, kialakulatlan és rendezetlen), hanem magasztos alkalom az egyén számára, hogy érlelődjék, önmagában valamivé nőjön, világgá váljék, önálló, teljes világgá valaki más kedvéért - nagy és sokat kívánó igény vele szemben, valami kiválasztja, és nagyra hívja el. Az ifjú embereknek csakis ilyen értelemben, mint önmagukon végzendő munkát, lenne szabad a szerelmet felhasználniuk...

{Forrás: R. M. Rilke: Levelek egy ifjú költőhöz}

 

Pilinszky

 Pilinszky János: Az alázatról    

Az alázat, az igazi tudás és az igaz megismerés kapuja. Minden nagy tett, minden valódi erkölcsi és szellemi erőfeszítés előfeltétele. Már a dolgok természetéből fakad, hogy aki feladatán elmélyül - "megfeledkezik önmagáról". A hiúság, az önzés, az érdek, nem csak erkölcsi rossz, de szellemi akadály is, s nem egy kitűnő alkotást fosztott meg attól hiú tökélye, hogy valóban közkincs, halhatatlan alkotás legyen.
A nyelv, kollektív, ősi bölcsességével (s szinte minden nép nyelve) tud erről. A magyar például így mondja: "eszembe jutott". Nem kitaláltam, mert ez kevesebb. "Hirtelen eszembe jutott": az igazi felismerések, kivétel nélkül így születnek. Nyelvünkben rejlő ősi tudásunk arról tanúskodik, hogy bármi, amit alkotunk, lényegesen személytelenebb valami, mint azt hisszük. Sőt: igazi tudásunk ott kezdődik, azon a határon, ahol személyiségünk átér a személytelenbe.
A jó művészek mindig vallották, hogy az alkotás, az igazi kreáció mennyisége egybeesik a véletlennel. Egyik kitűnő szobrászunk mesélte, hogy egyszer az út mellett heverő, különös kődarabra talált. "Ez az én legjobb szobrom" - mondotta a felismerés ámulatában, amint a követ a kezébe emelte. S meg is mutatta a szobrot, amin egyetlen karcolást sem végzett. A kő nyers, természetes burka alatt csodálatosan törékeny madonna rejtezik, karján a gyermekkel. Utánozhatatlan csoda. Egyszerre nyers kő, csak kő - s tökéletes szobor! S kétségtelenül annak az alkotása, aki rátalált és felismerte. De az is igaz, aki felismerte, s volt bátorsága "magáénak" vallani, az a "saját" szobrairól meg azt tudja, hogy minél jobbak, annál kevésbé az övéi. Alázat nélkül, nincsen alkotó.

(Pilinszky: A mélypont ünnepélye, I. Bp. 1984.)

 

 Pilinszky János: Feljegyzések a hiúságról   

A napokban olvastam Robbe Grillet forgatókönyvét, a Tavaly Marienbadban-t. A könyv kitűnő alkalom volt arra, hogy tudatosítsa bennem a hiúság élettelen világát.
A hiúság: az ember mesterséges paradicsoma, üres üdvössége. S valóban: szinte már mártírium, amilyen erőfeszítést kifejtenek egyesek ezért, a lényege szerint üres és tartalomtalan dicsőségért. A hiú emberrel az történik, amit a Biblia tanácsol, csakhogy - természetesen - súlyos torzítással. Elveszti a világot és "megkapja önmagát". Maga se tudná, miért, puszta létét tartja a legkülönb értéknek a földön, puszta önmagát, minden változtatás nélkül. Hisz a felületben, sőt egyedül abban hisz. A szavakban, a gesztusokban, a látszatok üdvözítő erejében. A felület a bálványa.
Ezért kedveli a luxust, a mesterséges kertek geometrikus "örökkévalóságát." A hiúság, önnön életének kívánna szobra lenni.
A tettek helyett a hiúság a pózok mellett dönt, s nem veszi észre, hogy szívós menekülése a valóság elől a látszatokba már-már valódi áldozat.
A hiú ember üres, akár egy szobor, de éppoly súlyos is önnön ürességének márványától. Fetisizálja önmagát, s valóban tárgy lesz belőle, önmaga céltalan és lélektelen bálványa.
Igazi tragédiája persze akkor kezdődik, mikor mesterséges örökléte hirtelen bealkonyul. Mert nincs az a kastély és francia kert, mely föltartóztatná az elmúlást. A hiúság végnapjainál aligha van szomorúbb látvány. S a hiúság még ilyenkor se eszmél fel, még ilyenkor se lát. Hisz a hiú ember mindmegannyi Ödipusz-király: önmaga nyomta ki szemét, saját kezével vakította meg önmagát.
Azt mondják sokan, a hiúság mozgatja a világot: én így nem hiszem. Nem hiszem, mivel a bűn, a hiúság lényege szerint üres, lényege szerint a semmi édestestvére. Szerintem a világot a "munkájába feledkezett ember viszi előbbre". Az értékek nem ismerik a tréfát, s ha kell, kifognak rajtunk.
A hiúság reális szerepe egészen más a világban: ő a hidegség, a közöny, az értetlenség, egyszóval: a semmi elözönlésének egyik legfőbb forrása.
És ne tévesszen meg az üresség olykori szépsége, a nihil bizonyos hűvös eleganciája se minket. Ez a tetszés nem egyéb, mint a bennünk lakozó nihil, a minket is fenyegető üresség rezonanciája - a semmire.
A hiúság a rossznak talán legkörmönfontabb támadása a mindig telített, mindig kreatív szépséggel és jósággal szemben.
A hiúság: a világ "széles útja", s épp nem öröklétet jelent hanem a legbiztosabb múlandóságot. A luxus: a nihil legmagasabb árfolyamon jegyzett valutája.

Új Ember 1962. szeptember 9.

 


Pilinszky János: Az odaadó szeretetről...  

Egy lírikus naplójából (1.rész)

 

Nem csak a tudós törekszik pontos ismeretre, hanem a költő is. Ennek a megismerésnek a neve: szeretet.
Oda akarom adni magamat valaminek, vagy valakinek. Szeretni akarom, hogy megismerhessem, és meg akarom ismerni a világot, hogy szerethessem.
Fel akarom fedezni és meg akarom segíteni a dolgokat, hogy ajándékképp visszakapjam tőlük önmagamat. Hogy élni segítsenek.
Ez azonban csak akkor lehetséges, ha mezítelen valóságukban szemlélem őket, sőt: bajukban, szegénységükben, árvaságukban, azon a ponton, ahol szükségük van rám.
A szeretet a legpontosabb diagnoszta. Csak a mezítelenül őszinte ember képes a valóság egy mezítelen darabjának bizalmába férkőzni, és cserébe kiérdemelni annak viszontbizalmát.
Az írás nem beszámoló a világ megoldott tájairól, hanem cselekedet: nem konyhakertészet, hanem expedíció.
A költő szeretni kívánja a világot, igyekszik az univerzumnak legesettebb csillagai felé fordulni.
Az éhezőkért és mezítelenekért jött a világra. S dicsősége, ha minél nagyobb mezítelenséget ruházhat fel, s minél esendőbb kezekből kapja meg viszonzásul a maga ünneplőruháját..
De erről már nem beszél. Csak a megközelítés folyamatártól szólhat a költemény.
A szeretet csodáját, ha bekövetkezik, némaság kell, hogy óvja-takarja. Ami drága, azt nem koptathatjuk, azzal birtokoljuk, hogy nem érünk hozzá egy pillanatra sem.

{Forrás: Pilinszky János: Szög és olaj 134.o.}

 

Gracián: A lélek bája

   A léleknek is van bája, mely a szív ékessége, a szellem ünnepe.
Ám nem mindenki rendelkezhet vele, mert feltétele a belső nagyság. Első lépés, jót mondani ellenségünkről; a második, jót tenni vele.
A bosszú lehetőségét kihasználatlanul hagyni; a győzelem pillanatát nagylelkűséggé változtatni.
Az erény sohasem színlel, nem ölt magára díszes ruhát, nem ármánykodik, és nem aláz meg senkit, az élet legegyszerűbb és legbonyolultabb pillanataiban is az marad ami volt: erény.

 

"Leszek holdfény szíved teraszán, éjjelente besütnék álmaid ablakán.
Sugarammal simogatnám arcodat,
s hoznék szemedre gyönyörű álmokat."

 

 
 
 

 

Lakatos Zsuzsa
Alszik a város

Holdanyó fénye ránk ragyog,
Alszanak fenn a csillagok,
Az árnyak csendben megbújnak,
A vágyak lassan csitulnak.
Álmodnak a levelek mélán,
A szavak pihennek némán,
Hallgat még a szürke ég is,
Néma a ragyogó fény is.
Szürke ködöt font most a csend,
Felhő is alszik odafent,
A lét elsiet felettünk,
Így élni is elfeledtünk.
Csend honol lent a városon,
A bú és bánat eloson.
Fáradtan nyújtóznak a fák,
Holnap egy szebb, új nap vár ránk.
 

 

 

 

Lakatos Zsuzsa

A hold ágyában (szonett)

Te örök fényesség, odafent az égen!
Te, aki a sötétségben égőn lángolsz,
Ragyogj fényeddel fölöttem minden éjjel,
Ígérd meg, nem hagysz el, örökké ápolsz!

Ágyadban megpihenni - ó de jó volna!
Űzd messze a fénylő csillagok hadát!
Meglásd - ezért kezet csókolok holnap,
Nem állhat utamba nap, se éj, se határ.

Méláz a lelkem, s titkon valahol érzem,
Hogy sors, lélek és csillag - mind egy rokon,
Ragyogásod ámulva, gyönyörrel nézem,

Tudom, melletted leszek én is egykoron.
Addig is a Te örök visszfényed égjen,
S a mindenség szívében - sokáig éljen!

 
 

 

Lakatos Zsuzsa

Édes álom


Az éjszaka te voltál a vendégem.
Gyönyörű álom volt - tán nem is hiszed.
Szívemből elővettem az emléked,
És itt volt a számban a szádnak íze.

Ismét enyém volt csibészes mosolyod,
Kezed tétova mozdulattal ölelt,
Újra simogatott két erős karod,
S én kértem, hogy egy életen át – ölelj!

Lényed ragyogta be az egész szobát,
Míg enyém volt a csókod pillanata,
Ám a reggellel elillantál tovább,

És én könnyek közt fekve - itt maradtam.
Elrabolt tőlem a mostoha reggel,
De emléked maradt és soha nem megy el.

 

 

 

Lakatos Zsuzsa

Álom-szonett

 

Azt álmodtam, hogy egy bájos kisangyal,
Színesre festi az összes virágot,
Majd ötvözi azt, a szerelmes vággyal,
S elhozza nekünk az öröm-világot.

Két kezével a bánatot elsöpri,
A boldogságból szép, hosszú láncot fűz,
A szomorú, bús könnyeket letörli,
S szerelemből a szívekbe csokrot tűz.

Kis szalagot köt mindenki hajába,
Melynek aranyló fénye oly ragyogó,
Hogy így mindenkinek szép lesz az álma,

Kedve vidám, s az örömtől nagyon jó.
Reggelre elszállt messzire az álmom,
S oda az éjszakába - visszavágyom.

 


 

 

 
 

 Altatót dúdol

  Halk altatót dúdol a lágy esti szél,
A zöldellő fakoronák tetején,
A nap is elfáradt – most aludni tér,
Az ég még vöröslő, fénylő peremén.

Lehunyja ragyogóan szép két szemét,
Narancsszín bársonyba öltözik az ég,
Így nyugtatja izzó, forrongó hevét,
Bár a fénye pislog egy kicsikét - még.

Szürke, habos felhőkkel betakarja,
Simogatja a hűs est langyos keze,
Mosolygó arcán a bút lecsókolja,

Így talán nem lesz annyira elege.
Holnap boldogan, és vidáman ébred,
S kedvesen mosolyog feléd - ha nézed.

 

 


  

Lakatos Zsuzsa

A hold ágyában

Közeleg az este, a fáradt nap aludni tér,
Gyémántként tündökölni kezdenek a csillagok,
Egy kis angyal sötétre festi az éj kék egét,
S lassan, ezüstös fényben úszik már a telihold,

Ágyában az apró csillagok hada szendereg,
Édes álmukra óvón vigyáznak az angyalok,
És míg a szürke felhő mogorván, némán mereng,
Addig sietve - a hajnal nyomában andalog.

Nézem a jó öreg holdat idelent a földről,
Ahogyan sejtelmes fényében, csendben mosolyog,
Várom, meséljen a fent bolyongó lelkekről,
De ő csak sápadtan és nevetve tovább ragyog

 

 

 
 
 
Várnai Zseni

Mama

Halott anyámról álmodtam az éjjel,
mióta meghalt, sokszor visszatér,
meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,
bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom,
és mégis úgy jön, mintha élne még,
s azt is tudom, hogy ébredésem percén
elhalványítja őt a messzeség.

Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,
mintha nem volna többé már szava,
s csak bólogat, mikor fölsír belőlem :
- bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

Sokat vétettem ellened, míg éltél,
nehéz adósság nyomja lelkemet,
nem tudtalak oly végtelen szeretni,
mint te szerettél, Mama, engemet.

Egész szívem szülötteimnek adtam,
amint te tetted, ó szegény Mama,
s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,
amit néked vétettem valaha.

Te értem, én meg őérettük éltem,
ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,
én is előre megbocsátom nékik,
amit majd ők vétkeznek ellenem!
 
 

 

Várnai Zseni

MA FÖLRIADTAM ÉJSZAKA

Ma fölriadtam éjszaka,
s nem tudtam elaludni,
egyszerre elkapott a vágy:
csak futni, messze futni,
hiszen mindkettő messze van,
aki szívemnek drága,
jaj futni, futni messzire
fiam, lányom nyomába.

És elfogott a rémület:
hiába rázom rácsom,
én itt vagyok, ők messzire,
mindkettő más határon,
nem érhetem el őket én,
oly végtelen a tenger,
és Párizs egyre távolabb,
s egyre törpébb az ember.

Fiam a föld másik felén,
nem lehet oda szállnom,
nagy út az még a napnak is
átkelni fél világon.
Mikor minékünk alkonyul,
ott virrad már a hajnal,
azért, hogy nem találkozom
álmomban a fiammal.

 
Átkelni a nagy tengeren
a lelkem is elfárad,
- talán sohasem látom őt! -
jajdul bennem a bánat,
- lehet, hogy addig meghalok,
mire szabad lesz menni...
ó szörnyű, hosszú éjszaka,
mikor fogsz reggeledni!?

Álmatlanul gyötrődöm itt,
s a fényes holdat nézem...
Talán lányom ablakán
is így bámul be éppen,
most alszik ő és álmodik,
vagy talán ő is ébren?
Beszélj róla, Te messzi hold
szabad utas az égen!



 
 
 
Várnai Zseni

Mama

Halott anyámról álmodtam az éjjel,
mióta meghalt, sokszor visszatér,
meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,
bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom,
és mégis úgy jön, mintha élne még,
s azt is tudom, hogy ébredésem percén
elhalványítja őt a messzeség.

Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,
mintha nem volna többé már szava,
s csak bólogat, mikor fölsír belőlem :
- bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

Sokat vétettem ellened, míg éltél,
nehéz adósság nyomja lelkemet,
nem tudtalak oly végtelen szeretni,
mint te szerettél, Mama, engemet.

Egész szívem szülötteimnek adtam,
amint te tetted, ó szegény Mama,
s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,
amit néked vétettem valaha.

Te értem, én meg őérettük éltem,
ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,
én is előre megbocsátom nékik,
amit majd ők vétkeznek ellenem!
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.