Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2009.09.07

A haiku a japán költészet egyik jellegzetes versformája mely a 20.század elejétől egyre több nyelv irodalmában megjelent. Három sorból áll, melyek rendre 5, 7 és 5 morásak  (a fordításokban szótagosak). Egyebekben formailag kötetlen, a sorvégek – mintegy mellékesen – rímelhetnek, de ez nem előírás. (Az összecsengő sorvégek sokszor csak a fordítók leleményei.) A haikut ugyanakkor nagyon erős zeneiség jellemzi, részben a szimmetrikus forma ritmusa, részben a magán- és mássalhangzók hangulati értéke miatt, melyekre a vers rövidsége miatt a befogadó is nagyobb figyelemmel van.

 

Léted érdeme:
Megvilágítja szívem
Sötét zugait.
 

Bátor vagyok?Ha
Engedem ismerned a
Lelkem titkait.
 

Adni csak az tud,
Ki maga is kapta már
Kitől?Ki tudja?
 
 
 
Végtelen lehetőség
idő patakon
Maktub..mondanád halkan
 

Esőcseppek hullanak
Vágyom Rád nagyon
még a felhő is sirat..
 

Az Éj rámterítette,
Hold a tanúja
Hajnal várlak szűntelen
 

Fáradt szemembe kacajt
lop a tudat,ó
szombat jő hamarosan
 

Idő,végtelen Malom
engedj utadon...
pók sző sarokban halkan
 

Mi az mit szívem rejt,
magányos csöndben
vadgerlék násza esőben
 

Szívembe rózsa nyílik
tüskés szár a múlt,
vérem lelkedre cseppen
 

Testem forrón követel !
Szeretlek-mondta...
magányom tovaillan
 

Megbújok szívedben,mint
gyenge harmatcsepp
most pihentetem kezem
 

Itt vagy velem szívemben,
vágyam Rólad szól
csukd be az ajtót kérlek...
 

Szívem kacag,Rád kacsint
rám nevet a Hold
maradj velem örökre!
 

Gyertya lángja remegve
ég a sötétben
Hozzád bújnék csendesen
 
 
 
Ablaküvegre
Nyomva orrát nézi ő
Hópihék táncát
 

Falevél

 

Árulás
 
Szökkenő tolvaj
zizegő útját jelzi
reccsenő levél.
 

 

Levéltenger
 
Levéltengeren
át fáradt, úszó cipők,
búvárnak sem jók.
 
 
Levélgyűlés – I.
 
Levélgyűlés van.
A szél csúnyán beleszól.
Összekavarja.
 
 
Levélgyűlés – II.
 
Levélgyűlés van.
Szél keményen beleköt.
Összezavarja.
 
 
Mementó – I.
 
Az el nem korhadt
levél tavaszi rügynek
bús mementója.
 
 
 
Mementó – II.
 
Az el nem korhadt
őszi levél a rügynek
Szomorú jövő.
 
 
Nagyképűség
 
Sárga tenger fent?
Hamar a földet éri.
A szél besegít.
 
 
Szemérem
 
Őszi napsugár
levelekre csókot ád,
Vöröslő szemérem.
 
 
A vég
 
Vége a nyárnak.
Vastag ködben önként hull
öngyilkos levél.
 
 
Falevél
 
Meleg és hideg,
élete és halála.
Nincs választása.
 
 
 
Céltalanság
 
A vízen úszó
falevelet szél viszi.
Ismeretlen cél.
 
 
 
 
 
Engedély nélkül
 
Őszi napsugár
engedély nélkül festi
Zöld-élő erdőt.
 
 
Gardrób
 
Az őszi erdő
galériájában nem
kell ruhatáros.
 
 
Ősz-galéria
 
Az őszi erdő
galériája éjjel-
nappal nyitva áll.
 
 
Újdonság
 
Ősz-galéria
mindig újdonságokkal
örvendeztet meg.
 
 
Avar-tenger
 
Avar-tengeren
sohasem úszik hajó.
Kikötője sincs.
 
 
 
Avar-tenger – II.
 
Az avar-tenger
sohasem fagy be, csak a
színe változik.
 
 
 
Divat
 
Divatba jöttek
a trendi falevelek,
Télre kimennek.
 
 
Elmúlás
 
Mosolygó levél
nem sejti a változást.
Vastag köd-halál.
 
 
Tarka szép halál
 
Falevél-eső
után világosság jön.
Tarka szép halál.
 
 
Levélröpködés
 
Tarka madárként
röpködnek vidáman fent.
Szél a vezérük.
 

Elúszó sziget
az ébredő Balaton.
Gyöngyház-ragyogás.

 

Megérinteném,
de mintha felhő lenne -
s oly távoli is.

 

Megöltél engem
illatozó szavakkal
s mit elhallgattál.


Fehér pillangók
repülnek át könnyedén
lelkünk tavaszán.

 

Kezemben kagylók:
érzelmes viszonyban így
a tengerekkel.

 

Oly váratlanul,
virágok csöndjein át
szólítsz magadhoz.

 

Ősök hitével
tégy ma bizonyosságot
létezésedről!

 

Virágok között,
gomolygó, őszi ködben
bolyong a lelkem...

 

A másik ember
tudom, az is én vagyok.
Ha jó, ha rossz is.

 

Nyírfácska árnyán
libben gyors, nyári szellő,
mert erre jártál.

 

Eljutok Hozzád,
zárt tereid feloldva -
már álmok nélkül.

 

Szememben fürdesz,
mint Hold éji tavában.
S felleget rajzolsz.

 

Közeli csúcsok!
Ha már messzebbről nézem,
eltörpülnek mind.

 

A tél kutyái
zúdulnak rá csatázva
a fájó völgyre.

 

Vad vizek partján
suhant velünk a tavasz...
s eltűnt hirtelen.

 

Míg téli szelek
az eget tatarozzák,
megvakul a Hold.

 

Magányos élet:
kockázatok halmaza,
kolduló király.

 

Arcunk mállott kő,
már testünk se létezik:
emlékek vagyunk.

 

Ártó szelekkel
küzd a kert: őszi magány
s pityergő galamb.

 

Gázlók kövein
elmúlt napok zenéjét
viszi a csermely.

 

Tört szárnyú veréb
szemben a nagy kutyával:
életét védi.

 

Az éj vizében
csillag-hálók feszülnek:
begyűjtik álmunk.

 

Levelibéka
ül a pálma levelén:
felhőkre figyel.

 

Ébredő szemed
tájain a Búcsúzó
oly halk és komoly.

 

Szilvakék alkony:
vágyaim ékszerésze
voltál hajdanán.

 

Milyen szánalmas
a boldog állati lét,
így, önmagában.

 

Tükrében álmok
s a fény lázas futása -
már esteledik.

 

Szélhordta homok -
s lám, meddőhányók mélyén
ébredő virág.


elvágyódott a Napba...
vissza sose jön.

 

Miért halkul el
amire úgy vágyódunk?
Csak muzsikaszó?...

 

Szirom-förgeteg
testünket csillagozza:
hűsítőn hat ránk.

 

Hogy zúg a folyó!
Élete fény és árnyék
s emléke Te vagy.

 

Terhet raktak rám
s én ettől könnyű lettem.
De nem súlytalan.

 

Hó szállingózik
az álmos alkonyatban:
a csend meséje.

 

Kicsiny hangyácska,
majd lelked erejével
te is győzni fogsz.

 

Büszke magára,
pedig csak rabolni tud:
múltat és jövőt.

 

Rózsa harmatján
méláz a reggeli Nap.
Könnyem arcodon -

 

Madár sírdogál;
fészke körül gyanakvón
száll le az alkony.

 

Mint illetlen csók
szádon, a csöppnyi árnyék
néha ráhajol.

 

Betakarítva
az utolsó termés is -
neked mi jutott?

 

Parázna éjben
kis halacskám ficánkol
épp eltűnőben.

 

Ősi Homályban,
mint elavult képzelet
élsz, mozdulatlan.

 

Jaj, a dobok már
folyton dobolnak belül...
és halálosan.

 

Mert nem hatja át
szíved vágyam, nem vagy más:
tanult szerető.

 

Mennyi dicsőség
áll megalázva a pénz
hatalma által!

 

Vadludak szállnak
s az ég fátyolként szakad
dermedt tó fölött.

 

Tétlen vágyaknak
és zavaros vizeknek
áramlásuk sincs.

 

Hallgat az erdő.
S a Hold míg tündérkedik,
lopkodja álmunk.

 

Szemed varázsa
még ott lobog a rózsák
hulló szirmain.

 

Csak kongó visszhang
s elnyűtt mondat foszlánya
a Te nagy Csended.

 

Él még a felszín,
de húz a rideg Mélység
vak szörnyeihez.

 

Lángoló kövek!
Hova lesz fényetek, ha
kihúny az égbolt?

 

Mint könny, remegve
hull az esővert levél:
szerelmes szavak...

 

Tied itt minden,
csak egyet el nem vihetsz:
a varázslatot.

 

A darázs vadul
hajlong egy rózsaszálon
s engem méreget.

 

A levágott rét
édes-fanyar illata:
tűnt gyermekkorom.

 

Háborús rémség!
Ahol megjelensz, vakít
Isten magánya...

 

Szín, hang, illatok -
felhevítik merészen
epedő vágyam.

 

Vak érzésekre
nem csábulok ostobán;
van mérlegelés.

 

Esti magányban
ül a nő tükre előtt:
sárguló fénykép.

 

Izzó gondolat -
szívemhez közelítem
s így neked adom.

 

Sivatag felett
amikor kel fel a Nap:
mennybemenetel.

 

Ereszünk alatt
csivitelnek a fecskék.
Hazataláltak.


Íme, a Halál:
meghosszabbítása, mit
életnek hívunk.

 

Bújtogat szemed
s tükrében ezer árnyék
hálója feszül.



A hó beborít,
mint hűvös pillantásod
a búcsú után.

 

Száraz gallyakon
citerázik már a szél:
magányos zenész.

 

Szemközti házon
angyali hollók játsszák,
hogy civakodnak.

 

Elárvult éden -
egy haldokló madár hull
a csillagfénybe.

 

Bár még nem voltunk,
de létezett Tisztaság
s vonzó Horizont.

 

Fák zivatarban.
S velük mozdulunk mi is,
hányódó lelkek.

 

Sirály sikoltoz
s kövek ameddig ellátsz:
lelki otthonunk.

 

VIDÁM  HAIKUK

Csinoku (18. század)

A szitakötő arcát figyelem.
Arc? Ábrázat? Profil? Pofa?
Úgy találom, többnyire szem.

Dzsokusi

A varangyos féltékeny:
a fűben ül egész nap,
hátán csinos nejével.

Joszá Buszon (1716-1783)


Kilépek a büdös budiból. Szemben
gyönyörű lepke száll.
Elpirulok. Ezt most nem érdemeltem.

 

Erotikus emlékek

Tölgyfamakkok a faragott fatálon.
Trágár makkok! Mondjátok el nekem,
milyen szép volt garázda ifjúságom.

Kobajasi Issza (1763-1827)


Oly sárga, mint a nyíló kankalin,
s milyen mély és kerek a lyuk, melyet
a friss hóba vizeltem odakinn!


Acujin

AMI MARAD...

Föld, fém - lélegzet
elhagy, de idő, tenger
még továbbszalad.

 

Csiboku

NYUGALOM

Rohanó patak,
hűs, sima kis kavicsok
a talpam alatt.

Kato

ÖRÖKSÉG

Ma hangyát öltem,
s megijedtem: fiaim
figyeltek közben.

Banzan

BÚCSÚ

Most búcsút veszek
mindentől, pedig harmat
hull a fűszálra.


Kosztolányi Dezső fordítása

 

Sirao: HOLLÓFÉSZKEK
A csúnya hollók -
ők is a fészküket készitgetik,
mert a szülői szivek mind hasonlók!

 

Kinsha: HALÁSZOK
Hálót vetettek ők már sok-sok
ízben,
de mégse foghatták meg, ott
maradt
a csillagok visszfénye lenn a vízben.

 

Ryokwan: ABLAK
Kifosztva áll szegény lakom.
De a rabló a holdsugárt
meghagyta itt, az ablakon.

 

Ryusiu: KISGYERMEK
Eltévedett kisgyermek. Nézd az
árvát.
Sir-sirdogál.
És közbe fog egy szentjános-
bogárkát.


 

ISMERETLEN KÖLTŐK

MÁMOR

Csorgó bor nélkül
kinek élvezhető
a cseresznyevirág?

BECSÜLET

Lehunyom szemem,
és szép csendben elvérzem.
Ez a becsület.

Arimaru

ÉLETEM

Üde kis patak
Lohol vígan, majd meghal:
Elnyeli a folyam.

Szántai Zsolt fordításai



 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.