Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Válogatás

2009.05.18


Juhász Gyula: SONNET CONSOLANT

Ha suhog is már selyme a nagy estnek,
Ne haljon ki a dal az ereszalján:
Röppenjenek föl a szilaj, a harsány
Rapszódiák helyett ma halk szonettek.

Hideg szonettek, hófehér szonettek,
Mind halkszavú, mind tépett szárnyú, halvány,
De vígasz annak - álmok alkonyatján -
Aki szeretett s akit nem szerettek.

S megindul árván, esti áve-szóra,
A hervadt vágyak halk processziója,
Új, ismeretlen szentséget keresve, -

A barna lombok őszi ködben áznak,
Mint tömjén száll a nehéz hervadás-szag
S halk szonett-kórus cseng belé az estbe.


Tóth Árpád:VONATRA ÜLNÉK...

Vonatra ülnék, pamlagán nyúlnék, leereszteném nagy ablakát,
...szélparipák puha szügye és illatos sörénye,
Pipacsok, búzavirágok, gyújtoványfű, vadrepce s az ajakos virágok kék csókjai,
Csókok az illatokban, szőkeségek a fényben, és ne lássak több tintát és bánatot...

Jorge Luis Borges: A PILLANAT

Hol vannak a századok, hol az álom - benne
a dicsőség, a kard, melyre vágyott hun, tatár?
Az erőd hol van, s hol, mit védeni kell: határ,
s hol van a fa, a tiltott és a faszent merre?

A jelen él csupán. Az időnek arca van:
ezer emlék szobra - mily hazug rend ez, csorba,
amit csak a naptár, az óra rendez sorba.
Év jön év után, így bármit mérni hasztalan.

Pirkadat és éj közt szakadék a végtelen.
Mélyén kín, halál és a vakító fény terem,
majd fáradtan megtörik, utána csend honol.

Ha a Nap lement a tükörből rám más tekint.
A ma, mint a Hold - úgy fogy el, majd egész megint -
mindig fent ragyog, ám nem jön új menny, más pokol.

(Fordította: Kónya Gábor)

Áprily Lajos: A FINÁLE

Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
kedvem sötét lesz és hajam fehér.
S mint a csitult patak a torkolatnál,
lankadt szívemben meglassul a vér.

Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
nem melegít az elzúgott tusa,
s ha támadok, az ugrást elhibázom,
mint Akela, a dzsungel farkasa.

Csak csöndre várok és komor követre
s barlang-homályba visszaroskadok.
Míg zeng az erdő s forró ütközetre
rohannak boldog, ifjú farkasok.


Varró Dániel: SZÖSZ NÉNE

Fönt a Maszat-hegy legtetején,
ahol érik a Bajuszos Pöszméte,
és ahol sose voltunk még, te meg én,
ott ül a teraszán Szösz néne.
Ott ül a teraszán
vénkora tavaszán,
néha kiújul a köszvénye.

Ott ül dudorászva egy ósdi hokedlin,
szimatol körülötte az öszvére,
hogyhogy sohasem tetszik berekedni
a nagy dudolásban, Szösz néne?
Hogyhogy a köszvény,
hogyhogy az öszvér
nem szegi kedvét, Szösz néne?

Hát, tudjátok, ez úgy van, gyerekek,
nálam csupa szösz az asztal, a kerevet,
csupa szösz a tévé, csupa szösz a telefon,
szösz van a padlón, csempén, plafonon,
szösz van a hokedlin, szösz van a nokedlin,
szösz van a hajamon, a fülemen, a szöszömön,
öszvér, köszvény, semmi se búsít,
nem szegi semmi se kedvem, köszönöm.

Futnak a Takarítók a teraszhoz,
sipitoznak máris: „Szösz néne,
Csupa szösz a függöny, csupa szösz az abrosz,
nem lesz ennek rossz vége?
Csupa szösz a nyugdíj, csupa szösz a TAJ-szám,
szösz van a porcica kunkori bajszán,
szösztelenítsünk, portalanítsunk,
föltakarítsunk, Szösz néne?”

Fönt a Maszat-hegy legtetején,
ahol érik a Bajuszos Pöszméte,
és ahol sose voltunk még, te meg én,
dudorászik a teraszon Szösz néne:
„Szösztelenítés, portalanítás,
föltakarítás? Kösz, még ne.”


Várnai Zseni: A VÉGTELENBEN EGY NAPOT

Csak pár évet, pár hónapot,
a végtelenben egy napot
Alszol egyedül gyermekem.

Csak egyet álmodsz, és jövök,
A földön itt misem örök,
S melletted leszek újra én.

És rád roskadok. Mindenem.
Ott messze túl a Mindenen,
Újra eggyé forradunk.

Köröttünk zeng a végtelen,
De túl a földi életen
Nem érhet többé semmi vész.

S újra viselem gondodat,
Csak még pár földi dolgomat
Elvégzem, s aztán jövök.

Addig az álmod szép legyen,
A másvilági réteken
Szebbek talán az álmok is.

Aludj, aludj, s már ott vagyok,
A végtelenben egy napot
Aludjál addig, gyermekem.

Szabó Lőrinc: OMLÓ SZIRTRŐL

De voltál légyen bármi s bármilyen,
most, hogy nem vagy, s mert hinni lehetetlen,
hogy a csillagkavaró egyetemben
még egy zátonyon találkozz velem
s ujra megadhasd mindazt, kedvesem,
amit huszonöt éven át szivedben
s ifjú lelkedben annyira szerettem,
s mert bennem is fogy az élő jelen:
szirtemről (omló szirt! halálod éve!)
érzékeink és tudatunk cseréje
szűntén csak nézek az örök időbe
s elnémít látni, hogy a végtelen
zajlásban minden, ami volt, milyen
tökéletesen jelentéktelen.


Konsztantinosz Kavafisz: A VÁROS

Azt mondtad: - "Más országba megyek, másik tengerhez,
és más várost találok, ennél jobbat és szebbet.
Bármit teszek, a sors itt lesújt rám, újra s újra,
szívem megállt s elporlik, mint sírjában a hulla.
Meddig maradjak még itt, s tegyem magam tönkre
e pusztaságban? Szemem hiába tekint körbe:
csak fekete romokat látok, bármerre nézek.
Nincs maradásom többé, felőrölnek az évek."

Nem találsz majd más tengert, nem találsz más országot.
Ez a város követ csak. Régi utcáit járod
máshol. Aztán megvénülsz az ismert környezetben,
és a házak körötted is azonosak lesznek.
Bárhová mégy, végül csak ideérsz. Ne reménykedj!
Vihet hajó vagy műút: nem visz el innen téged.
Ha a világ egyik kis sarkában megölted
magad, elpusztítottad vele az egész földet.

(Faludy György fordítása)

Siv Widerberg: BETEG A TENGER

Nem szabad fürödnünk a tengerben.
"Megbetegszik, aki fürdik benne --
                                                 mondja anya. --
Megbetegszik,
mert beteg a tenger,
beteg és piszkos a gyárak miatt."
Ezért tegnap Kajsa és én nyelvet
                                                 nyújtottunk
Eriksson bácsira az utcán
(Eriksson bácsinak gyára van)
és azt kiabáltuk: "Hülye!"
De mama azt mondta,
hogy nem szabad nyelvet nyújtani
Erikkson bácsira,
és `egyáltalán `nem szabad hülyét
                                                 kiabálni...
Így hát Kajsa és én
levelet írtunk Eriksson bácsinak.
"Ne piszkicsd be a vizet, fürödni
                                                 akarunk!"

Ezt írtuk.
Alatta ez van:
"Kiválló tiszteletel
Lena Persson és Kajsa Lindkvist"
Jó, mi?

De mamának nem mutattuk meg
                                                a levelet.

Fodor Ákos: META-INFERNO

A rosszat is? – jó.
De, hogy a Legjobbat is
meg lehet szokni!

Kaffka Margit: LITÁNIA

Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta,
Mikor szívünkbe írta?

Én puha, fehér párnám,
Min nem nyughattam eddig.
Lelkem szép muzsikája,
Mit nem hallottam eddig.
Bölcseséggel írott könyv,
Mostanig nem tanultam.
Én friss-jó egészségem;
Mily soká beteg voltam!

Én reggeli harangszóm,
Szép napos délutánom,
Szelíd, esteli lámpám,
Sűrű csillagos éjem. --
Ó, éjem, égem, kékem,
Te kedves kedvességem!
Csobogó, teli korsóm,
Friss, hajnali harangszóm,
Csendes, nyugalmas álmom,
Napfényes délutánom!

"Szerelem" -- ezt már írtuk,
Prózába, versbe sírtuk.
Szerelem; -- olcsó szó ez!
Szerelem! -- így ne hívjuk!
Apám vagy és fiam vagy,
A mátkám és a bátyám,
-- Kicsiny, fészkes madárkám,
Ideál; szent komoly, nagy, --
Pajtásom, kedvesem vagy!

Hittel és emberséggel
Első te, kit válallak,
Kit szívvel, szóval vallak
És álmomba se csallak.
Kit bántani nem hagynék,
Kiért tán ölni tudnék.
Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta?

1916

Áprily Lajos: SZONETT

Ez még nem ősz. A táncoló sugárban,
Mely e mosolygó hervadáson reszket
Bearanyozva sírhantot, keresztet,
Ó, annyi élet, annyi ifjuság van.

Úgy érzi lelkem: lüktet itt a nyár még
E fénypompától tündöklő szinekben,
Csak haldokolva, egyre csöndesebben -
És én is mintha még csókokra várnék.

És holnap, holnap minden ködbe vész el,
A nyárvarázs, mely itt él még a tájon,
Mint ijedt nymphák, rebben szerte-széjjel.

Szívemre száll a csöndes őszi álom,
S az ősz esője néma könnyezéssel
Siratja el szerelmem, ifjuságom.


Fodor Ákos: XÉNIÁK

(14)

ÉN kacagtató történeteket tudok rólad,
TE tudod mozgatni a fülét.
Ő a megtévesztésig híven utánozza magát.
MI ügyesen használjuk a többesszámot.
TI sikerrel álcázzátok kiléteteket.
ŐK a legválságosabb helyzetekben is
férfias önuralommal viselik el
minden bajomat.

József Attila: NAGY VÁROSOKRÓL BESZÉLT A MESSZI VÁNDOR

Nagy városokról beszélt a messzi vándor
Ott az emberek nem ismerik egymást
A katonák se hordanak puskát, hanem a nagy tereken muzsikálnak
Sokan gyűlnek oda, a gyerekeket magasra tartják, ugy hallgatják
Meghallgatják, aztán odahaza elmesélik, milyen szép volt
    és azok is örülnek neki
A lányok ott is kinevetik a fiúkat, de azért szeretik őket
Fényes nappal is szeretik egymást
Nagy hidak vannak, amelyeken el lehet álldogálni és nézni
    a vizet meg a hajókat
Úszkálnak ide oda, az utasok meg hangosan fölkacagnak
Hirtelen elhallgatnak s úgy nézik a nagy vizet, amint
    komolyan elmegy a hullámok alatt
Azok meg csillognak, mint a pengék
S olvashatni a gyönyörű könyveket, akkora nagy a világosság
Pedig már egészen beesteledett.


József Attila: JÓZSEF ATTILA

Vidám és jó volt s tán konok,
ha bántották vélt igazában.
Szeretett enni s egyben másban
istenhez is hasonlitott.
Egy zsidó orvostól kapott
kabátot és a rokonok
úgy hívták: Többé-itt-ne-lássam.
A görög-keleti vallásban
nyugalmat nem lelt, csak papot -
országos volt a pusztulásban,

no de hát ne búsuljatok.

Juhász Gyula: MESEVÁROS

Járatlan úton, fényen, árnyon át,
Keresem én a mesék városát,
Hol régen éltem, szépen, boldogan,
A várost, amely az álmokba van.

Andersen és Grimm s az Ezeregyéj
Erről a helyről annyi jót regél,
Bizton hiszem, hogy megvan valahol,
Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol?

De ha gyermekszemekbe nézhetek,
Melyek reményt és békét fénylenek,
Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell,
Megvan az út, mely oda vezet el...

Juhász Gyula: DEDIKÁCIÓ

Késő szüret, de sors és ember
Amit szőlőmben meghagyott,
Annál becsesebb és érettebb
S belőle bárkinek adok.
Ez az én vérem: gyönyör és gyász
Bora, bíbora benne ég,
Fájó tavasz, szomorú szép nyár
Emléke ott zsong benne még.

Batsányi János: A FRANCIAORSZÁGI VÁLTOZÁSOKRA

(Kassán, 1789)

Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;
Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!
Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!


Kercsó Attila: JELKÉPEK

Amit nem versnek szántak
s mégis az,
lehetne tán az igazán
igaz.

Néhány vonalból kibomlik
a táj,
A szomorúság nemcsak
ami fáj.

A szeretet nem divat,
ünnepi,
melyet csak bálon illik
hordani.

Ha jelből értesz minek
sok beszéd,
a szavakat az idő marja
szét.

Míg a legyintés lemondás
lehet,
A boldogság is sokszor
képzelet.

Rozsdás szögesdrót a rabság
maga,
Szerény virág a szépség
bajnoka.

Hol pont a vég ott ne folytasd
tovább,
Az erdő helyett megteszi egy
ág.

Színek bölcsője csak fehér
lehet,
mert hordozza az összes
színeket.

Fehér a hó s a menyasszony
lepel,
a jelképeknek olykor hinni
kell.


Mécs László: A MESTEREK UTCÁJÁBAN

Megyek az utcán. Egy öreg cipész
épp műhelyének ajtajában áll,
s egész lényemből, mint egy műítész
csak a cipőmet nézi: mosolyog.
A két orcámon enyhe pír remeg:
igaz, cipőm nem éppen műremek.

Tovább megyek. A ruhák mestere
azt vallja, hogy az embert a ruha
teszi s vizsgálgat válltól lefele,
civilruhámat nézi: mosolyog.
A két orcámon enyhe pír remeg:
igaz, ruhám nem éppen műremek.

A borbély áll a borbélybolt előtt,
víg szarkafészek-vágyú tincseim
táncát szemléli és sem agyvelőt,
se hírt nem véve számba, mosolyog.
A két orcámon egyhe pír remeg:
igaz, hajam nem éppen műremek.

Kék égboltjából, csillag-ablakon
kikönyököl a szívek mestere,
Isten szemével ember-alakom
átröntgenezve csöndbe mosolyog.
Egész külsőm-belsőm beléremeg:
Mester, milyennek látod szívemet?

József Attila: (JÖN A VIHAR...)

Jön a vihar, tajtékja ében,
haragos bírák feketében,
villámok szelnek át az égen,
mint fájó fejen a kinok,
utánuk bársony nesz inog,
megremegnek a jázminok.

Almaszirmok - még ép a roncs ág -
igyekszenek, hogy szállni bontsák
kis lepkeszárnyuk - mily bolondság!
S ameddig ez a lanka nyúl,
a szegény fűszál lekonyúl,
fél, hogy örökre alkonyúl.

Borzongásuk a nem remélt vád -
így adnak e kicsinyek példát,
hogy fájdalmad szerényen éld át,
s legyen oly lágy a dallama
mint ha a fű is hallana,
s téged is fűnek vallana.


Dsida Jenő: HAZAFELÉ AZ ÉJSZAKÁBAN

Akácos uccák borzonganak.
A házelőtti görbe lócák
a titkok taván úsznak csöndesen.
A tornyok imádkoznak.

Féltérden álló viskók ablakán
kilopódzik a horkolás;
fekete gyárak megrekedt füstje
keserűen facsarodik.

Fantasztikus sikátorokon
zsákban cipelem a holdfényt
s tépett foszlányban veri hozzám a szél
anyám sírását.

Simon István: SZŐLŐSZEM

„ A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék”
(Petőfi Sándor)

Némán s (mert gömbölyű) megfoghatatlan
érveléssel mond valamit a szőlő
ujjaimnak és aztán a megőrlő
fogaimnak, ha feszes bőre pattan,

és szétcsordul egy akkora helyen a
nyár tüze, hogy az ember el se hinné,
mivel nem éget, mert illattá s ízzé
változott át a pokoli gyehenna.

Nem is egy nyárnak, hanem milliónyi
évnek hömpölygő lángtengere, hője
szűrődött le és szorult a szőlőbe -
mondaná is, ha nyelven tudna szólni.

De üzenete, amit sejt a nyelvünk,
az a furcsa íz, az a kis kesernyés,
amit becsempész mindig a teremtés
fogunk közé, hogy gondtalan ne nyeljünk;

s ne tűnhessen el nyomtalan a jó sem,
mint szőlőszemnek a semmisülés, a
por ellen ez a fonákja a tréfa,
a mag, az öröklétben kicsi Só-szem:

bennünk is tán, hogy lényünk el ne rágják
az idők észrevétlen, ez az őrszem
a hitünk, ezt növesztjük, hal a szálkát
s kesernyés magját az édes szőlőszem.


Dsida Jenő: SZEGÉNY DON KIHOT

Nyomán a bágyadt alkonyati fénynek
feltámadnak a rég átélt regények.

Latin órán, régen, mint kisdiák,
pad alatt böngészett tragédiák.

És most szomorú, borús alkonyatkor
felpanaszlom, hogy másként hittem akkor.

Hogy fáj most ez a néma, terhes ég,
ez a harcos, unalmas szürkeség.

Lennék sötét hős, vagy gőgös, vidám:
Gróf Monte Christo, vagy Berend Iván.

Kit a Sors végül örömre is rávitt:
Szökött Gulliver, vagy Copperfield Dávid.

Csinos herceg, ki kéktoronyba tér,
s akit megölel forrón Hattyuvér.

Antonius, ki csak csókban erős,
vagy hitpáncélos szigetvári hős.

Romeo, akit vár az égi nász,
vagy az a szegény, bolond Árnyhalász.

Álmokban úszom, bízva boldogan:
a vágynak olyan édes íze van,

csámcsogom, mint jó puha kenyeret,
- s közben az eső halkan megered.

Míg gyors ütemben kalapomra koppan,
összesúgnak az akácok titokban:

Mindig, mindig szélmalmokkal vivott
s nagyon megunta szegény Don Kihot.

Radnóti Miklós: TÉTOVA ÓDA

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
 


Csokonai Vitéz Mihály: A FÖSVÉNY

Esmérek én egy vént. Ki az? - neve nincsen,
     Régen eladta már eztet is a kincsen,
Sőt míg bírt is vele, magába tartotta,
     Mert mondani másnak ingyen sajnállotta.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
     Tisztelvén Mammonát örök áldozattal.
Most is sóhajtásit azért hármoztatja,
     Bérben a levegőt hogy ki nem adhatja.
Imádó szemekkel néz rakás pénzére,
     Neheztel, hogy tágas házába béfér e'.
A bús gond béesett orcájába hever,
     Mérget kedveltető kincseiből kever,
Melyeknek oly sárgák sovárgó gödrei,
     Mint az aranyra vert királyok képei,
Mint a sírból feljött rémítő halottak,
     Melyekről minden húst Párkák lefosztottak.
Egy homályos felhő lebeg körűlötte,
     Ezt a sóhajtások gőzi sűrítette.
Itt űl, s hányván-vetvén saját számadását,
     Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
"Balgatag! (így kiált, tekintvén az eget)
     Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget:
Ma csak nyolcszáz forint jött bé a kasszába,
     Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba! mely szörnyű károm következe:
     (Itt jajgat s fejére kúlcsolódik keze)
Mely szörnyű kár! egy szél kedvem elrablotta,
     Lantornás ablakom ketté szakasztotta."
Így tűnődik; s most is neheztel reátok,
     Hogy őróla ingyen verset írhatátok. 


Csokonai Vitéz Mihály:
SZEGÉNY ZSUZSI, A TÁBOROZÁSKOR

   Estve jött a parancsolat
Viola-szín pecsét alatt,
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.

   Éppen akkor vált el tőlem,
Vígan álmodott felőlem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában:

   Mikor bús trombitaszóra
Ülni kellett mindjárt lóra,
Elindulván a törökre;
Jaj! talán elvált örökre!

   Sírva mentem kvártélyáig
S onnan a kertek aljáig.
Indult nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.

   Csákóját könnyel öntöztem,
Gyász pántlikám rákötöztem;
Tíz rózsát hinték lovára,
Százannyi csókot magára.

   A lelkem is sírt belőlem,
Mikor búcsút veve tőlem:
"Isten hozzád!" többet nem szólt,
Nyakamba borult s megcsókolt.
 
 

Áprily Lajos: FOGYÓ IDŐ

Valamikor így mértem: évek, évek,
egy idő óta így: napok, napok.
S tán nemsokára napokkal se mérek,
azt mondom: percek és pillanatok.


Rab Zsuzsa: KÖTÉS

Mert kell egy másik, akihez beszélsz.
Mert kell egy másik: mások ellen.
Ne áltasd magad. Ennyi az egész.
De ez – eltéphetetlen.


Illyés Gyula: HÁRSFÁK

Hosszú boros-pincét idéz
ez a tavaszi hársfasor,
hová az alkony határán a
végsőt lobbanó ég alól
befordultam és enyhülést,
vígaszt keresve, elmerülve
lépegetek magányosan
egyre szagosabb sötétségbe.

A két oldalról összehajló
nyirkos hűs boltozat alatt
ingerlő, síkos ízek úsznak,
mint pincék nyers fala alatt.
A görbe ágak, mint a dongák,
minden lépésnél új zamat,
fortyogó, sűrű illatukkal
emlékek állnak sorfalat...

Mintha kétfelöl a homályban
nagyhasu hordók ontanák
elmult nyarak hívogató
hevének tiszta illatát.
Mintha kétfelől mindegyik fa
törzséből csepegő csapok
nyúlnának, várnák, hogy nyikorgó
nyakukat ha megcsavarod:

hadd öntsék lelkesülve, mint a
néma, ki megleli szavát
a föld, a hűtlen évszakoknak
hízelgő édes vigaszát.
Vigaszt a szívnek és ha kell, hát
mámort, hogy annyi tél alól
fényre vezet, Tavaszra mégis
ez a hajlongó folyosó...

Más napra, égre, - mosolyogva
magamra mér úgy figyelek,
oly megbocsátón, mint a csöndes
csecsemő-léptű részegek.
Úgy távolodok a városból,
mint titkos alagúton át,
hagyom, reméld te árva lélek,
lesz még egy más, egy jobb világ...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.