Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csalódtam a férjemben

2010.02.20
Csalódtam a férjemben…

Jó ez a meghitt lámpa a sarokban. Lefelé vetődő fényköre homályban hagy bútorokat, arcot, mindent.
.

- Tudod, az fáj a legjobban, hogy úgy csalódtam benne.
.

És a máskor határozott, nagy erős asszonynak most olyan a félhomályban a fej- és vállvonala, hogy valami könnyes, mosolygós részvétet érzek, mint amikor kicsi fiam szeméből hullnak a panaszkönnyek: - mamám, a torony mér ledől?
.

- Te nem ismered az uramat. Ha ismernéd, nem mondanám el ezeket neked se. Mindenki azt hiszi, a legszerencsésebb körülmények között, a legboldogabb házasságban élünk. És én nem tudok ideálokat rombolni. Nem bírok anyához, testvérhez, barátnéhoz menekülni. Mert mit mondanának? Vagy megszégyenítenének meghallgatás nélkül: még te mersz panaszkodni! Vagy megszánnának, - és ez lenne a legrosszabb.
.

És én nem akarom! Engem még az anyám nem látott asszonyfejjel sírni. A házasság az én házasságom. Kívülállónak nincs benne helye.

Hogy neked mégis előhozom? Mert segíteni akarok, de magamban nem találom már az erőt hozzá.

Ó, ha tudnád, hogy fáj, mikor az ideál ledől. Amikor a nagylelkűség közelről kicsinyes lesz, önző, kényelmes, érzéketlen. Nem veszi észre kimerült arcomat, de a maga számára elvárja a nyugalmat, békét, soha nem találja, hogy mi bánt, mi fáj… hanem aztán vallat, hogy miért vagyok levert. És ha sírni találok…

- Nem, Margit, ne mondd tovább!
- Hát ez mi? Még meg se akarsz hallgatni?
- Nem hallgathatlak. Én nem hiszek a pszichoanalitikusoknak. Illetőleg hagyjuk ezt. Talán van, aki és akit így lehet gyógyítani. De amit én eddig láttam, az csak oda vezetett, hogy higgyem: ha a jó barátok részvevő szíve elé teregetjük belső válságunkat, akkor rendesen minden bánatfának még külön három bánatága nő.

Olvastam egy regényt, valami múltszázadbeli romantikus írónő írta, már a nevére se emlékszem, de volt benne egy mondás, ami érdemes a megjegyzésre: "Ne építs kálváriát magadnak a saját fájdalmad állomásaiból." Ezt magamnak is, de minden asszonynak táblául akasztanám a szeme elé.

Mert nézd, ha mi most itt végigvesszük a fájdalmaidat, akkor már valóságos zarándokúttal szenteljük fel ezt a kálváriát. Megállunk minden emléknél, és ami talán csak egy kő volt, melybe lábadat véletlenül megütötted, azt most magunk elé kirakva szépen kifaragjuk, kivéssük, megörökítjük.

Nem az lenne a baj, hogy például anyád vagy más szemében megnőne a bánatod, hanem az, hogy mihelyt beszélsz róla, a magad szemében nő meg, formát ölt, holott eddig csak futó érzés volt.

Boldog akarsz lenni? Nem igaz, hogy az mástól függ. Csak te teheted magad boldoggá. - Vannak persze kivételes életek, kivételes szenvedések. De se a te, se az én, se ismerőseink élete nem ilyen kivétel.

Boldog akarsz lenni, Ne panaszkodjál!

- Eddig se tettem!
.

De ez nem elég. Befelé se építgesd magadban azt a bizonyos kálváriát, ne gyűjtögessük magunkban a rossz szókat, elfelejtett figyelmességeket. Szent Pál mondja: "Ami mögöttem van, azokat elfelejtem, az előttem valókért küzdök."
.

Látom, hogy a vállad megrándul és gondolod: Könnyű így tanácsot osztogatni. Pedig nem tanácsokat osztogatni könnyű, hanem felejteni és megbocsátani, azaz még sokkal inkább: nem emlékezni a roszzra.
.

Nagyon sokféleképpen lehet ehhez hozzáfogni. Például, emeld fel a fejed, és nézz körül, milyen szép ez a pirosfényű lámpa. Milyen barátságos a meleg szoba, - egyszóval, ha most mindjárt megpróbálod a pillanatnyi kellemességekre irányítani a figyelmed.

Aztán, ha hazamész, veszel pár szem gesztenyét, vagy valami olyan vacsorapótlékot, amire urad nem számított, vagy csak újságot, férfi annak mindig örül. Vagy, amikor ledűl pihenni, akkor nem állsz meg mellette fájdalmas arccal, mert hogy ő pihenhet, te meg soha, hanem csendben magad köré vonod a gyerekeket, ne zavarják fel. Vagy leülsz melléje és megsimogatod a fejét. Tudod, mit jelent ez? Azt, hogy már nem elvárod a figyelmességet, hanem gyakorlod vele.

Most nem hiszed el, hogy ez jólesik. Nem is lehet elhinni! Ezt gyakorolni kell!

Van ennek valami mélyebb értelme is. Nincs nagyobb jó érzés, mint egy tehetetlen kisgyermek-fejecskét magunkhoz ölelni. De, ha egy férfiban meg tudjuk látni a mindegyikünkben benne rejtőző gyermeket, akkor megtaláltuk a boldogságot.

Akkor megértjük,hogy nincs érzéke nőiességünk sok kusza túlérzékenységére. Nem készítettünk-e évekig boldogan ajándékokat Jézuska-hozta meglepetésként gyermekeinknek, nem akartuk, hogy tudják, tőlünk jön, nem akartunk viszonzást. Sőt, talán már nem is volt olyan édes, amikor ők is elkezdték, tudatosan, a mi megajándékozásunkat.

A férfi lehet kifelé, nagy dolgokban teljes értékű felnőtt, de belül kell neki, hogy egy kissé elengedje a gyeplőt, odahajtsa a fejét gyerekmódra a mi anyaiságunk ölébe.

Nem. Kálváriát nem építünk elmúlt fájdalmakból. De aranyat gyűjtő trezort igen. Minden jó szót, kedves gesztust elraktározunk aranytéglának. És ha fent a világban egyszer úgy érezzük, hogy a közkézen forgó pénz csak papírcímlet, ha elrongyolódni látjuk a használatban, akkor mindig lemenekülhetünk a mi nemzetibank-pincénkbe és meggyőződhetünk, hogy van aranyfedezet.

- De hát miért csak mi, asszonyok, legyünk mindig rosszért jóval fizetők?
- Miért? Hát, mert először is mi itt most asszonyok vagyunk együtt. Hiába tartanánk a legszebb prédikációt a férfiak számára, - nem jutna el hozzájuk. Aztán nem is lenne jó, ha a férfiak így meghallanák tőlünk, hogy mi felnőttebbnek tartjuk magunkat náluk. Meg arra is gondolnunk kell, talán, talán valamit meg tudunk magunkon változtatni. De máson? Felnőttön? Csak úgy egyszerre? Hiszed, hogy ez lehetséges? Viszont van egy nagyon sajátságos dolog a lelkek világában. AZ, hogy igazán kiegyensúlyozott lélek derültté teszi környezetét is. A figyelmesség figyelmet fakaszt, jobban, mint a szenvedés és panasz.

De egy a fontos, újra mondom: felejteni, felejteni, felejteni, és inkább semmit, mint kifelé mutatott derűt, amit belül mártír-öntudatunk kényszerít ki magunkból.

És végül még valamit, ha úgy érzem, lehetetlen, amit kívánok magamtól, vajon nem segít-e át az evangélium, mikor rágondolok a szolgára, aki szolgatársát fojtogatta. Én, én vagyok a szolga, akinek a Mindenek Ura mérhetetlen adósságot engedett el, és mégis én vagyok, aki szolgatársam kicsinyességének apró adósságait nem tudom felejteni. Igazán nem tudom?

Csend. Hallgatunk mindketten. Aztán a vendég asszony feláll:

- Nem gondolod, hogy elég apróra törtél már?
- Nézd, Margit, te magad mondtad, hogy azért jöttél, mert nem ismerlek közelebbről. Tartsuk meg ezt továbbra is. Te jöttél, beléptél ennek a kis meleg fényű lámpásnak a körébe, és most elmész megint. Ne vígy ki innen semmi megszégyenítettség-érzést. Ki tudná megmondani, hogy te vallottál nekem, vagy én neked? A fő csak az, hogy amit idedobtunk most közénk a lámpafénybe, abból mindegyikünk kimarkolja a magáét.

- Hát.. - és az asszony arca megenyhül - lehet. Megpróbálom. - Kezet fogtunk.

/Részlet: Dr Sztrilich Pálné Csapody Hedvig: Egy marék boldogság című 1947-ben íródott könyvéből./

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.